I. Sápúr ezüstdrachmája

Előzményei

Az akhaimenida birodalmat a makedón hódítás elsöpörte. Perzsia területe Nagy Sándor halála után hadvezérei uralma alá került, területén több állam is megalakult: Keleten a baktriai királyság, nyugati területe pedig a Szeleukida birodalomhoz került. A görögök komoly hatást gyakoroltak főleg a városi életre, de uralmuk nem tartott túl hosszú ideig: kr. e. 238-ban ugyanis megjelentek a mai Irán északkeleti területén a párnik, egy szkíta törzs, és vezérük, Arszakész királyságot alapított, lassan kiszorította a Szeleukidákat Iránból, majd Mezopotámiából is, miközben a baktriai királyságot is elfoglalták. Ez egy több évszázadig tartó folyamat volt, amelynek a végére azonban, a római császárság megalakulásával kb. egy időben az uralmuk már az Industól az Eufráteszig terjedt. Habár a párthusok kétségtelenül uralták a volt perzsa területeket, ők maguk nem voltak perzsák. Államuk inkább az arszakidák által uralt vazallus királyságocskák összessége volt, mint egy központosított állam, és noha időnként komoly fejtörést okoztak a rómaiaknak, komolyabban nem tudták veszélyeztetni a közel keleti pozícióikat. A párthus állam ennek következtében nem volt túl expanzív, a sok helyi autonómia (királyságok, fejedelemségek, városállamok) nagyfokú önállóságot élvezett, ilyen háttérrel nem tudtak tovább terjeszkedni. Az uralkodók energiáit nagyon sok esetben a lázadások leverése kötötte le. Ugyanakkor ez a széttagoltság valamelyest segített abban, hogy a főváros, Ktésziphón háromszori elvesztését is kiheverjék, még Traianus császár sem tudta az államot megsemmisíteni azzal, hogy a párthusok mezopotámiai és kaukázusi területeit elfoglalta. Történetünk azonban azzal kezdődik, hogy Kr. u 220-ban Persis kormányzója (a mai Fars város környékén, Irán délnyugati területén levő régió) Ardashir fellázadt az arszakidák uralma ellen, de a korábbi próbálkozásoktól eltérően ő sikerrel járt, és megdöntötte a párthus államot. Hatalomra kerülésével egy párthusokhoz képest teljesen más jellegű hatalom indult gyors erősödésnek a Római birodalom közvetlen szomszédságában.

A dinasztialapító

Ardashir dinasztiájának a névadója Sassan, a nagyapja, aki Anahita istennő főpapja volt. A Szasszanida Birodalom tehát egy dinasztia birodalma, amely több, mint 400 évig uralta Perzsiát és a környező térséget. Az arszakidák sem tűntek azonban el, a jelek szerint nem semmisítették meg a korábbi párthus dinasztiát a perzsák, mert az örmény uralkodó család kihalása után pont a perzsa nagykirály helyezte őket az örmény trónra.

Birodalomszervezés

A Szasszanida Perzsia legnagyobb kiterjedése idején

A visszatérés a perzsa gyökerekhez azonban más tekintetben is változást jelentett: egyrészt, kulturálisan szakítottak a korábbi évszázadokat meghatározó hellenizmussal, és görög befolyással, ami egy sajátos perzsa művészeti stílus létrejöttét ereményezte. Ezt vette át az iszlám is, miután az arabok meghódították az országot, Így amit mi arab stílusnak ismerünk, az valójában perzsa, és nem is iszlám alapon alakult ki.

Végül, az uralkodó államvallássá tette a zororasztrianizmust, amelynek kizárólagosságát hol jobban, hol kevésbé, de folyamatosan próbálták erősíteni. A zororasztrianizmus gyakorlatilag államvallási státuszba került, az egyház vezetői a birodalom legfontosabb tisztségviselői közé kerültek. A zororasztrianizmus államvallássá tétele is tudatos politikai program volt: egy tipikusan perzsa gyökerű, és központosított vallással ideológiailag is szembe lehetett szállni a rómaiakkal.

Ardashir a hatalomra kerülése után sorra verte le az addig nagy függetlenséget élvező kliens királyságokat, és egységesítette az államigazgatást: erős központosított államot épített ki, megszüntette a párthus korra jellemző regionális hatalmi centrumokat. A kormányzóságok élére általában a dinasztia tagjait nevezték ki, a helyi adminisztrációnak egyenesen a nagykirályi udvarba kellett jelentenie. E centralizált államszervezet a birodalmi erőforrások sokkal koncentráltabb felhasználását tette lehetővé, és jelentősen megnövelte az állam hadseregének az erejét is.

Külpolitika

A hatalmuk megszilárdítása után a nagykirályok hamar Róma ellen fordultak. 259-ben a dinasztia alapítójának fia, I. Sápúr Edessza mellett nagyon megverte a rómaiakat, még Valerianus császárt is elfogták (majd amikor már eleget mutogatták, a nagykirály egy ideig emberi lépcsőnek használta, amikor lóra szállt, végül megölték és megnyúzták, hogy trófeát készítsenek a bőréből, ezt csak azoknak, akik szeretik az ilyen történeteket). A következő bő száz évben többször is véres harcokat vívott a két birodalom, de, még a közben komoly belharcok által gyengített Rómával szemben sem voltak képesek komolyabb területi nyereségekre szert tenni. Hogy ennek mi a fő oka, azt nehéz megmondani. Katonailag Róma nyilvánvalóan nagyobb erő kiállítására volt képes, de ha pusztán az egymás elleni harcokat nézzük, akkor erősen döntetlenre áll a két fél, ugyanis mindkét oldalon vannak szép számmal győzelmek és nagy vereségek. Valójában inkább ideológiai okokat érdemes keresni, még konkrétabban pedig vallásiakat. A Róma uralma alatt álló Egyiptom, Szíria, és Kis Ázsia ugyanis a kereszténység bölcsője és a korai kereszténységre legnagyobb hatást gyakorló térségek voltak. Bár a kulturálisan görög, (ill. a folyamatos bevándorlás miatt egyre inkább elarabosodó) térség még a Római Birodalomnál is régebbi múlttal rendelkezett, de a kereszténységet megtűrő, majd államvallássá tevő Róma még mindig nagyságrenddel jobb opció volt, mint a Zororasztriánus Perzsia, amely a saját államvallását igyekezett időnként erőszakkal is terjeszteni. A helyiek tehát végig hűek maradtak a birodalomhoz, nem akartak perzsa alattvalók lenni. Ugyanez az oka, hogy a római sikerek idején miért nem sikerült a perzsákat sem végleg meggyengíteni: az ellenség komolyabb sikere automatikusan felszította a helyiek ellenállását, amely aztán általában a támadót visszavonulásra késztette. A harcok intenzitása az ötödik századra csökkent, majd egy időre teljesen abba is maradt, ugyanis az 5. század elején a hefaliták jelentek meg északkeleten, és támadásaikkal szemben a perzsák védekezésre kényszerültek. 483-ban a hefaliták elfogaltak több északkeleti várost is, majd 50 évbe telt a teljes kiszorításuk. Ez után viszont újra fellángoltak a harcok a következő száz évre, amelynek a csúcspontján a (már) Bizánci birodalom és Perzsia egyre hevesebb és véresebb harcokat vívott, hogy végül Bizánc pirroszi győzelmet aratva káoszba taszítsa a Szasszanida államot, ami végső soron tálcán kínálta a teljes közel keletet a Mohamed által egyesített araboknak. (A bizánci - perzsa háborúkról külön posztban fogunk értekezni.) Összességében Róma túl nagy falatnak bizonyult a Szasszanidák számára, a több évszázados nyomásuk sem tudta igazán megingatni a római pozíciókat a térségben.

I. Sápúrt dicsőítő relief

Gazdaság, kereskedelem

Perzsia maga nem volt egy túl kedvező adottságú térség, ugyanakkor az urbanizációnak ekkor már évezredes hagyománya volt errefelé, egyértelműen civilizáltnak számított római fogalmak szerint is. Az állam a rómaiakkal összemérhető pénzgazdálkodással, adminisztrációval, városi élettel és mezőgazdasággal rendelkezett, de a térség kedvezőtlen adottságai miatt gazdasági erejét tekintve mégsem tudott velük versenyezni. Azonban, mivel Európa és India ill. Kína között helyezkedett el, rajta vezetett keresztül a selyemút, és az indiai fűszerkereskedelem, aminek a jelentőségét, és ennek gazdasági hatását gondolom nem kell részletezni. Az állam ráadásul igyekezett a távolsági kereskedelmet monopolizálni, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy Perzsia szabta meg, hogy ki és milyen feltételekkel juthat az egzotikus vidékek áruihoz.

Vallás

Habár a Zororasztrianizmus mindvégig államvallás volt, és több uralkodó többször megpróbálta kizárólagosnak nyilvánítani, a többi vallást pedig korlátozni, ezek a kísérletek rendre elhaltak azon, hogy az állam lakosságának jelentős része más vallás híve volt. A zororasztrianizmus erőltetése egyébként valószínűleg nem kizárólag vallási, hanem elsősorban politikai okok miatt történt: nem akartak függésbe kerülni Rómától azzal, hogy megkönnyítik a kereszténység terjeszkedését. Ennek ellenére a kereszténység is elterjedt az országban: az eretneknek nyilvánított nesztoriánusok ide menekültek, és váltak jelentős tényezővé, és aztán Perzsián keresztül terjedt el ez az irányzat Közép és Belső Ázsiában, és jutott el Kínába is. Jelentős zsidó közösségek is éltek a nagyobb városokban, akiknek nagy szerepe volt a közvetítő kereskedelemben, és főleg a birodalom keleti területein a buddhizmusnak is sok híve volt. Ilyen tarkaság mellett nem meglepő, hogy a Zororasztrianizmus nem tudott kizárólagossá válni.

Hatása

Valójában a Szasszanida birodalom hatása jóval nagyobb volt a következő időszak Európájára, Közel Keletére és még Indiájára is, mint amennyire magát a birodalmat az átlag ember ismeri. Innen került át a nehézlovas harcmodor (azadan lovasság) Bizáncba, ahol ezt szintén rendszeresítették (katafraktok), és aztán terjedt tovább nyugatabbra. Hasonló hatással volt az európai diplomáciára a római - perzsa diplomáciai formalitás, a perzsa művészet iszlámra gyakorolt hatását már említettem. Végül, a Szasszanida korban Perzsia vált a zsidó világ kulturális központjává is.

linkek:

a szasszanidák és hatásuk az iszlámra:

http://www.ucalgary.ca/applied_history/tutor/islam/beginnings/sassanid.html

kronológia és egy rövid összefoglalás:

http://lexicorient.com/e.o/sassanid.htm